Még nem a paródia, csak egy sajátlagos szöszmösz

Rajta, mentegesd csak magad

Úgyis az nyer, aki tagad

Hazudd, hogy ennyit érsz

Nem csak változtatni félsz

Bújj csak el

Építsd fel

A falat

Ne lépd át

A határt

Nem szabad

Fogadd el a jelenedet

Ne rendezz jelentet

Tudod, senki sem kíváncsi

Mit is akarsz kívánni

Bújj csak el

Építsd fel

A falat

Ne lépd át

A határt

Nem szabad

Ha valahol mégis erőt lelsz

És magadért kiállni mersz

Takard el az arcodat

Vagy vállald kudarcodat

Bújj csak el

Építsd fel

A falat

Ne lépd át

A határt

Nem szabad

Fallal körülölelt vágyak

Reménytől kibomló szárnyak

Csak szállnak, szállnak

De kiutat nem találnak

Kiutat sosem találnak

És a nemsokára felbukkanó paródia nem más, mint...

A sötétkékeslilászzöld szemöldökű - a máglyatöltelék sötétje trilógia 1. része
novellisztikus formába öntve

Egy-két röpke mondat, hadd ízelődjék, aki akar:

"A számomra oly kedves Gilbert már nem volt többé közöttünk, és tudtam, hogy ez mind az én hibám. Az én átkozott, színváltós szemöldökömé, amit tanítóm távozása reggelén elfelejtettem rendesen kiszedni, és ahogy kiléptem az ajtón, a szellő megborzolta az apró szőrszálakat - a katasztrófa pedig ezzel kezdetét vette."

Az első paródia-kritika --- coming soooooon

Nem is tudom, hol kezdjem! Annyi kiparodizálni való dolog akad körülöttem, hogy hirtelenjében nem is tudom, merre kapjak.

De nemsokára érkezik...

Érzem a pocakomban.

Író pályázat? Gyerekmese...

Nos, kedveseim! Engedjétek meg, hogy azt feltételezzem, rajtunk kívül is van, aki még olvassa az oldalt. Ha nincs, az sem baj. Attól én még elmondom.
Előzményképpen tudnotok kell, hogy immáron majd' tíz éve írunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy tíz éve folyamatosan olyasmiket alkottunk, amit mai szemmel szívesen mutogatnánk. Nem. De ez a tíz év rengeteg tapasztalathoz segített hozzá bennünket. És igen, írunk, ezért szeretnénk, ha valaki olvasna is minket. Ez nem bűn, csak egy olyan álom, ami szinte megvalósíthatatlannak látszik.
Azt már tudjuk, hogy a kiadók egyáltalán nem könnyítik meg az ember dolgát, Magyarország pedig a legkevésbé alkalmas hely arra, hogy a fiatal művészeket hozzásegítse a sikerhez. Ha valakit felkarolnak, az nem véletlen, és nem is valami mesébe illő csoda. Kapcsolatok. Hallottatok már róla, mind hallottunk már. Persze, akinek kapcsolatai vannak, azok nemes egyszerűséggel letagadják, és saját érdemüknek állítják be a "népszerűségüket". Megtörténhetne, hogyne. De nem vagyunk már gyerekek, és a mesékben sem hiszünk.
Az írópályázatokról is beszéltünk már. Mit várnak? Begyöpösödött társadalomkritikát. Üres, unalmas leírást, amitől az embernek nemhogy ásíthatnékja támad, de még az életkedve is megfakul. Egyetlen vízcsepp hányattatott sorsa a szívekig hatol, a kreativitás azonban kiöl belőlük minden örömöt. Ponyva, mondják. Égetnivaló szemét. Hadd ne értsünk egyet.
Ez a ponyva vett rá, és vesz rá folyamatosan egyre több fiatalt, hogy könyvet vegyen a kezébe. Nem a vízcsepp. Nem Bewizelly Endre. Nem a részletes anatómiai leírásokat tartalmazó tragédia. A "ponyva", a "szemét", amiben új világok születnek, és olyasmi is megtörténhet, ami a mi életünkből hiányzik, ami nélkül furcsán üresnek éreznénk az egészet. Mert néha mindenki el akar menekülni. Nem ütközhetünk mindenhol a valóság korlátaiba.
Az is megesik, hogy egyesek mások sikerén felkapaszkodva jutnak el a célig, és cseppet sem szimpatikus módon, a lehető legfellengzősebb módon magának az írásnak nevezik magukat. Ez nem csak, hogy nagyképű kijelentés, de más írókat is sértő. Mert akkor mi mit csinálunk? Ha ő maga az írás, akkor mi a lábánál kuporogva várjuk a morzsákat? A legnagyobb írók egyike sem mert volna ilyen kijelentéssel előrukkolni, de most már ez is megszületett. Ma már mindent szabad. Bármit mondhatunk, ami eszünkbe jut, és amit nem szégyellünk.
És végül mégis visszaérünk a kiadókhoz. Bizony, örökös probléma. Nemcsak, mert haszonleső rabszolgahajcsárok, és nemcsak, mert az orrunknál fogva vezetnek bennünket. A világ mára ilyen, mostanra fel sem háborít bennünket a tény. De valótlannal kecsegtetnek. Elhitetik velünk, hogy elérkezett a pillanat, amikor végre kitörhetünk. Egy könyv, ami nem elég népszerű, és egy reklámfogás. Ennyi az egész. És amikor már elhisszük, hogy ez lehet valóság, hogy talán mégis maradt még remény, akkor darabokra törik az álmainkat. Végül is mit számít? Már megkapták, amit akartak, most már azt tehetik velünk, amihez csak kedvük támad.
Tehetségesnek érzitek magatokat? Talán azok is vagytok. De az a kiábrándító valóság, hogy nem ezen múlik, és soha nem is múlott.

Sz - Requiem for a friend

- Tényleg azt hiszed, hogy mindenkinek ennyi esély jár? – kérdeztem tőle, de ő csak némán meredt rám, mintha egy szavamat sem értené.
- Én élni akarok – jelentette ki, amiből világosan kiderült, csak időpocsékolás, ha megpróbálom meggyőzni. Hajthatatlan. Ha kell, egész hátralevő életét – vagy helyesebben halálát – a gyökerekbe kapaszkodva tölti, s ellenáll a fény békességet ígérő melegségének, legyőzi a pokol lángcsóváinak kínját. Makacsabb volt bárkinél, ugyanúgy, mint én. Talán ezért is akadt annyi összetűzetésünk.
- Tudom – bólintottam, s a tekintetem a távolba révedt. A zöld fűszálakat a feléledő orkán ereje táncoltatta meg, a tó víztükre felett hajlongó fűzfa ágai vadul ingtak, meg-megbolygatva a hullámzó tó tükrét. A mindezidáig békésen úszkáló kacsák riadtan kaptak szárnyra, hogy elmeneküljenek a közelgő vihar elől. Az égen sötét felhők gyülekeztek, szemeimet pedig könnyek lepték el. A bennem kongó üresség egyre csak növekedett, és nem tudtam leállítani. – De be kell lépned. Az egyetlen kiút számodra a fény.
- Én nem megyek oda, még élnem kell. Nem igazságos, hogy meghaltam.
Keserűen bólintottam.
- Nem védhetlek meg tovább – ismertem be, miközben úgy éreztem, megszakad a szívem. Évek óta mellette álltam, de elfogyott az erőm, és a sötétség egyre növekedett körülöttünk. A felhők eltakarták a napot, a szél eszeveszetten cibálta az ős régi fűzfa hajlékony ágait.
- Persze. Amikor szükség lenne rád, sosem vagy ott. Már nem is vártam, hogy segíts.
Kegyetlen szavai a szívembe markoltak, szememből kicsordult az első könnycsepp és végigfutott az arcomon.
Évek óta próbáltam rávenni, hogy belépjen a fénybe. Nyitva tartottam számára a kaput, és eltitkoltam a létezését az alvilág elől, de mint minden más, ez sem maradhatott örökké titokban. Számára csak egyetlen jó megoldás létezett, de amit kért, lehetetlen volt. Aki egyszer már meghalt, az nem térhet vissza az élők közé. Hiába igyekeztem neki egy másik lehetőséget nyújtani, elzárkózott előle. És most rátaláltak. A tó tajtékzó víztükre lecsillapodott, hömpölygő, fekete folyadékká vált, ami áttörve a tóparti sziklákon, lassan felénk csordogált. A szél sikítva süvített át rajtunk. Emlékeztem még, milyen volt valaha érezni az arcomon csípős hidegét. Megborzongtam.
- Kérlek – nyújtottam felé a kezemet. – Nincs több esélyed. Vagy velem jössz most, vagy elragad.
Hátralépett, én pedig lassan magam mellé eresztettem a karomat, és vártam.
Amikor elérte őt a fekete víz, ahelyett, hogy átfolyt volna rajta, mint ahogyan a szél is könnyedén átfújt rajtunk, hirtelen béklyóba zárta a bokáját. Ijedten emelte rám hideg, kék szemeit, de én szenvtelen arccal figyeltem. Megtagadott, pedig szerettem őt. Elkárhozik, mert élni akart. Magának köszönhette, én pedig már ahhoz is gyöngének éreztem magam, hogy elszomorodjak.
- Segíts – ezúttal ő nyújtotta felém a karjait, tekintetéből csak úgy sütött a riadalom és a könyörgés. De a sötétség már megkaparintotta. Hátat fordítottam neki, és elsétáltam, soha többé nem néztem vissza. Rémült sikolyát visszhangzotta a kietlen sötétség.

Kárhoztatva

Előszó

Vadászat. Azt hiszik, élvezzük, hogy nekünk örömet okoz nap nap után életeket kioltani, csak hogy mi „életben maradhassunk”. Hogy a vér íze nem ugyanolyan fémes a szánkban, mint amikor ők kóstolják. Hogy minden napkeltekor meghalni nem nagy ár, ha az ember örökké járhatja a világot, még ha a lelke elkárhozik is.
Az átváltozás borzalmas, minden elképzelhető és az életben megélt fájdalmon túlmutató, ezerszer gyötrelmesebb, ezerszer maradandóbb. Mindannyian megérezzük, hogy kiválasztottként kiesünk a kegyből, Isten kegyéből. Megszabadulunk az ő béklyóitól, és végre miénk lehet a végtelen tudás, s az öröklét, de az áldás, amivel a földet járhattuk büntetlen, szintén visszavonatik béklyóink által.
Nem érzünk. Hazugság, hogy egy vámpír lehet boldog vagy bánatos, emberi létünkből csupán ösztöneink maradtak hátra. Táplálkozunk, mert ez kell ahhoz, hogy az éjszaka beköszöntöttével ismét kinyithassuk szemeinket, gyilkolunk, mert friss vérrel csillapíthatjuk folyton követelődző éhségünket.
Számunk egyre csökken. Önjelölt vadászok erednek a nyomunkba, felkutatva közösségeink minden tagját, és égetnek bennünket porrá. Lakóhelyünket fészeknek nevezik, kiszámíthatatlannak, kegyetlennek kiáltanak ki bennünket. Az üldöztetés soha nem ér véget.

Kezdet

A vegyszerektől bűzlő, mocskos, fekete tó medrének szélén álltam, fekete csizmáimat hízelgően nyaldosta körbe a sűrű víz, miközben hosszú, fekete pólóm ujjával letöröltem az ajkaimra ragadt meleg vért. Barna, nedvesen az égnek meredező rövid hajamat dühösen tépázta az időközben feltámadó szél, de én egyre csak a lassan elsüllyedő alakot figyeltem. Megvártam, amíg a habzó víz elnyeli ittlétem bizonyítékát. Nem azért vesződtem az elrejtésével annyit, hogy aztán egy-egy kilógó végtag mindent elrontson. Régebben sokkal könnyebb volt őket elrejteni. Amikor még többen voltunk, minden sokkal olajozottabban működött. Egy kamion felemelése sem jelentett volna gondot, ha éppen kamion-kidobóshoz lett volna kedvünk. Most azonban még az emberi faj legaljább egyedének megmozdítása is nagy erőfeszítésembe került.
Borostás, varoktól csúfított vörös arcára sikoly fagyott. Nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok-e, amikor táplálkozom. Nem érdekelt, hogy rettegnek, hogy szenvedik vérük apadásának minden egyes pillanatát, hogy az életükért, vagy éppen a halálukért könyörögnek, csak hogy vége legyen kínjaiknak. Az intuíció emberi gyengeség, fajunkra érzéketlenségünknél fogva kevésbé jellemző. Semennyire. Az arc már-már idegesítően lassan akart beleveszni a fekete hullámok sűrűjébe, de amint nyitott szájába víz csorgott, az egyensúly a folyó javára átlendült, és győzedelmeskedett a természet. A férfi végleg elmerült. Senki sem fogja keresni, mert senkinek sem fog hiányozni. Csak egy családtalan, értéktelen alkoholista volt, aki kereste magának a bajt. Hát ideje volt rátalálnia.
Megfordultam, majd nehézkes léptekkel kiverekedtem magamat a süppedős talajból, amibe a folyton hömpölygő víz minduntalan visszamosott. A folyó mellett egy kisebb meredek fal magasodott, hogy visszatartsa a folyót, amikor tavasszal megemelkedik a vízszint. Egy dombra épített, régi kőépítmény volt, még a századforduló elején készíthették, azóta pedig a víz a szél és a jég együttes erővel lyukakat vájtak belé, amiken könnyedén felmászhattam. Talán ezek nélkül is ment volna, de minek nehezíteném meg a dolgomat?
A fal tetején kiegyenesedtem, a gerincem ropogni kezdett, ahogy végre kinyújtóztam a hosszú görnyedés után. Figyelnem kellett, hogy senki se fogjon gyanút, mert ha rájönnek, hogy a közelben vámpír ólálkodik, vadászni kezdenek. Ha elkezdik, addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják hajszájuk célpontját, a kegyetlen mészárost, ahogyan ránk gondolnak. Nem robbanthattam ki a katasztrófát. Miután kinyújtóztam, ismét kisebbre húztam össze magamat. A sötétben szinte láthatatlanná váltam a komplett fekete öltözékemmel, és hangtalan puha lépteimmel. Szinte biztos voltam benne, hogy vissza tudok menni a rejtekhelyemre anélkül, hogy bárki is észrevenne. Talán túlságosan is bizakodó voltam. Talán ha egyszerűen csak elsétálok a házak mellett, és nem viselkedem úgy, mint aki észrevétlen próbál maradni, fel sem tűnt volna senkinek, hogy a hajam és a ruhám csurom víz, és senkinek sem jutott volna eszébe furcsállni a dolgot. Így azonban, felérve a parti sétányról, bekanyarodva az egyik félreeső utcán, beleütköztem egy, az arcomba világító elemlámpába. A fickó, aki a kezében tartotta az idegesítő fényforrást, felszisszent. Észrevette a fogaimat, ahogy hirtelen belehunyorogtam a fénybe, vagy talán a hatalmasra nőtt pupilláim rémítették meg. De csak egyetlen dolog számított: felfedeztek. Figyelmetlen voltam, nem használtam az érzékeimet, és most elpusztítanak. Ha nem is rögtön, de nemsokára úgy is rám találnak.
Cselekednem kellett. Kivertem a férfi kezéből a lámpát, ami éles csattanással darabokra hullott szét, a fény pedig kialudt. Lassabb voltam, mint a vámpírok általában, de egy embernél azért gyorsabb. Ezt kihasználva, nagy lendülettel rohantam neki a férfinak, majd taszítottam az egyik bérház omladozó falához. Egy sarokba szorított állat veszettségével a szememben, felhúzott ínyekkel, támadásra készen bámultam néhány centiről a fickó arcába, akinek a mellkasa zihált a tenyerem alatt, és tisztán hallottam tüdeje alatt vergődő szíve eszeveszett ritmusát. A bőréből valami intenzív illat áramlott – minden áldozatomnál ezt éreztem a végső harapás előtt, de még nem sikerült megfejtenem a jelentését. Nekem nem volt mesterem, aki segítsen igazi vámpírrá válnom. Az a lény, aki tíz évvel ezelőtt megharapott, már régen porrá vált. A halálom után megölték, én pedig egyedül ébredtem fel a hullaházban, mint egy korán elárvult újszülött. A csoport pedig - amelyikre hosszú barangolás után rátaláltam - nem volt túl segítőkész.
- Josette – hörögte a férfi. A nyakára kulcsolódó csontos, hófehér ujjaim miatt nem tudta rendeltetésszerűen használni a hangszálait. Kicsit távolabb hajoltam tőle, hogy jobban megnézzem magamnak. A fogaimat az ajkaim mögé rejtettem, és enyhítettem a szorításomon, hogy kapjon levegőt. Értetlenül oldalra billentettem a fejemet, összevontam a szemöldökömet, és úgy vizsgálgattam, mintha egy beszélő csirke lenne.
- Honnan tudod a nevemet? – A hangom reszelősen, durván visszhangzott a néptelen utca falai közt.
- Munkatársak voltunk – válaszolt a fickó, és éreztem, hogy egyre inkább lecsillapodik. A szívverése lassulni kezdett, a légzése egyre egyenletesebbé vált, a belőle áradó illat intenzivitása vesztett az erejéből. Nem akartam, hogy biztonságban érezze magát, mert akkor még annyi bátorságot is összekapar, hogy elpusztítson engem. Taszítottam hát rajta egyet, és ismét erősen megmarkoltam a torkát, mintha a gégéjére fájna a fogam. Ez meg is hozta a hatását, de ő maga igyekezett palástolni a félelmét, és méltatlankodva felszólalt a bántalmazás ellen. – Na, ezt miért kellett?
Válasz helyett fenyegetően rámordultam.
- Rendben Josette, húzd csak az időt, és a többiek is ideérnek.
Riadtan járattam végig a tekintetemet a kihalt utcán, majd tértem vissza az arcához.
- Nem hiszel nekem? – folytatta a pasas, de már düledeztek a szemei, az ábrázata pedig egyre vörösebb árnyalatot öltött. – Nem hallod a lépteiket?
Tisztában voltam vele, hogy csak a figyelmemet próbálja elterelni. Egy vadász, aki egyedül indult útnak, és érzi, hogy életveszélyben van. Megpróbál kibúvót keresni. Csak egy pillanatig kell elterelnie a figyelmemet, és akkor vége. Ő pedig büszkélkedhet a trófeával. Aztán meghallottam. Koncentrálnom sem kellett, a hangok belelopták magukat a fülembe. Csizmák talpának sercegése a homokban, a parti sétány felől. Aztán a szél irányt váltott, és a város felől érkező zajokat is sikerült kivennem. Rendezett lábdobogások, egyre hangosabbak. Visszafojtott beszéd, utasításoknak hangzó érthetetlen kódok, tucatnyi pergő szívdobogás, egy fegyver kattanása, ahogy kibiztosítják.
- Hallod, ugye? – hörögte a férfi, én pedig úgy löktem el magamtól, mintha megégette volna a kezemet. A fickó a földre rogyott, és újra tanult lélegezni. Egy bosszús pillantással elrugaszkodtam, majd futni kezdtem a folyó irányába. Úgy éreztem, szabad terepen, több esélyem lesz az emberek ellen. Alig hogy kiértem a bérházak falának rejtekéből, beleütköztem egy négyfős csapatba, akik karót és keresztet szorongattak a kezükben. Mind kezdők voltak, a feláldozható anyag, ennél fogva valószínűleg könnyűszerrel elbánhattam volna velük, azonban bepánikoltam, és nem tudtam gondolkodni. Amint emberek kerültek az utamba, akadályozva a menekülésemet, rögvest irányt változtattam. Egyenesen a másik horda karjai közé vetettem magam, akiknél már nem csak nevetségesen aprócska, haszontalan aranykeresztek voltak, hanem igazi ezüstből készült fegyverek: tőrök, íjak, lőfegyverek, nyilvánvalóan ezüst ammóval. Megtorpantam. Ijedten kaptam egyik irányból a másikba a tekintetemet, de sokkal inkább tartottam a fegyveres osztagtól, mint az ócska aranykeresztes lurkóktól, akik valószínűleg kétméternyi távolságnál közelebb nem is mernek majd jönni. De miért aranyból, futott végig az agyamon, amikor rájuk rebbent a tekintetem. Látszólag fogalmuk sem volt róla, hogy ami náluk van, teljességgel hatástalan. Végignéztem a jól felfegyverzett osztagon is – egytől egyig ismerősek voltak nekem, akárcsak a férfi, aki tudta a nevemet, aki figyelmeztetett a többiek érkezésére, és aki most a nyakát masszírozva becsatlakozott a többiek közé. Megint az újoncok felé pillantottam. Talán lenne esélyem kitörni feléjük. Minden fegyver készenlétben várta, hogy megmozduljak, így próbáltam kővé merevedni, miközben azon gondolkodtam, hogyan úszhatnám meg, hogy kapjak egy ezüstgolyót a koponyámba. De még mielőtt végiggondolhattam volna, a fojtogatott férfi felemelte a fegyverét, célzott, és lőtt, egyenesen a nyakam jobb oldali ütőerébe. A tűhegyes lövedék megakadt a bőrömben, és valami meleget éreztem szétáradni ott, ahol eltalált. Azt hittem, hogy a frissen elfogyasztott vér kezdett szivárogni, de amikor odanyúltam, valami hosszúkás dolgot tapintottam meg, amit azzal a lendülettel ki is szakítottam, és dühösen elhajítottam. Ádázul bámultam a fegyveres erő sorait, azonban ők már nem rám figyeltek, hanem azt az embert, aki megpróbált megölni. De nem sikerült neki.
- Aiden, nem ez az eljárás – szólalt meg egyikük, a hangja szigorúan csengett és idegesítően ismerősen.
- De mindig csak megöljük őket. Hasznos információkkal gyarapodhatnánk ha... – Eddig a pillanatig tudtam nyomon követni az eseményeket, a következő pillanatban ugyanis minden elfeketedett, a talaj pedig kicsúszott a lábam alól.
Amikor ismét kinyitottam a szememet, már egy kényelmetlen fémágyon feküdtem, ami még az én hűvös testemhez képest is hideget árasztott magából. A kezeimet, a felsőtestemet és a lábaimat is széles, szürke szíjakkal rögzítették a boncágyhoz.
- Jó reggelt – lépett mellém a férfi, aki belém lőtt, akit a társa Aidennek nevezett, és akinek olyan ismerős fekete szemei voltak... Felé rándultam, hátha a satnya kis szíjak masszívabbnak tűnnek, mint amilyenek, de egyik sem mozdult. Egy centit sem. Ez azért meglepett. – Ne erőlködj, ezüstcsatolásúak ezüstszállal befuttatva.
Megrántottam a karomat még egyszer, mert arra gondoltam, talán csak blöfföl, hogy ne is próbálkozzak, de igaza volt. Az a vacak mintha acélból készült volna.
- Josette, emlékszel még rám? – kérdezte Aiden, miközben maga alá húzott egy aprócska fémszéket, fehér műbőr ülőrésszel, majd ráhelyezkedett. – Emlékszel egyáltalán bármire a neveden kívül?
A fejemet felé fordítottam, hogy minél ijesztőbb szemeket mereszthessek rá. Erőlködnöm sem kellett, villámokat szórni velük, vagy mérgesen hunyorogni, már magától is tökéletesen egészségtelenül festettek, ami egy halandónak akár ijesztő látványt is nyújthatott. Neki nem volt az, sajnos úgy tűnt, több kell ahhoz, hogy ezt az embert megijesszék.
- Nem – csóválta meg a fejét elkeseredetten. – Ha emlékeznél, nem így néznél rám.
Hunyorogni kezdtem, de most nem azért, hogy rémisztgessem, hanem mert nem értettem.
- Aiden, miért nem szólt, hogy felébredt – lépett be a terembe egy dokinak tűnő vörös, göndör hajú hölgyemény, a nyakában sztetoszkóp helyett kereszttel, de még így is látszott rajta, hogy szokatlan számára a helyzet. – Helló, a nevem Lidia.
Érzelemmentesen bámultam rá, mintha nem érteném, mit mond, de nem különösebben hatotta meg.
- Na mindegy – fordult Aidenhez. – Lenne olyan kedves, és szólna a parancsnoknak? A kísérlet nemsokára elkezdődik, nem akarom, hogy lemaradjon róla. Folyton zsörtölődne, hogy a beosztottjai nem képesek tájékoztatni őt az eseményekről, az pedig senkinek sem hiányzik, igaz?
- Természetesen szólok neki – állt fel Aiden az alacsony székről, majd mielőtt kilépett volna az ajtón, még egyszer rám pillantott. A szemében csalódottság és fájdalom tükröződött, de nem csak láttam, éreztem is a lényéből áradó elkeseredettséget. Már tudtam, hogyan ölhetném meg, hogyan csalogathatnám magamhoz, hogy aztán véget vessek ennek a szörnyű szomjúságnak. Ebben a pillanatban kimondhatatlanul szerettem volna megszabadulni a szíjaimtól és utána vetni magamat. A pillantásom a doktornőre siklott, aki valamiféle telefirkált lapot tanulmányozott, majd észrevéve, hogy őt bámulom, rám villantotta csokibarna szemeit, megrántotta a száját, mintha bíztatni akarna, hogy nem lesz semmi gond, aztán a fejem mögé sétált, ahová már nem láttam el. Zörgést hallottam, fa csúszott el fán, textil reccsent alig hallhatóan, ahogy megrántották, a helyiség légköre pedig hirtelen nyugodtabbá vált. Észre sem vettem, hogy eddig görcsösen ökölbe szorítva tartottam a kezemet, és a nyakam is megfeszült.
- Így jobb? – lépett a doki a csípőmhöz, hogy kényelmes szögben nézhessek a szemébe.
- Jön a hajnal – leheltem megszállottan válasz helyett. A nő bólintott, majd hozzátette: - Tudom.
A szemében csillanó kíváncsiság hirtelen megrémített. Mit akarnak ezek? Miféle kísérletről beszéltek az imént? Aztán eszembe jutott. A felismerés villámcsapásként ért. Hajnal hasadtával felkel a nap, nyilván arra kíváncsiak, valóban elégek-e, mint ahogy azt rengeteg feltevés állítja, rengeteg pedig cáfolja. Most én voltam a tudományos igazolás szenvedő alanya. Ismét ficeregni kezdtem, az erőlködéstől megfeszültek a masszív övek, aminek csak annyi haszna akadt, hogy a szíjakkal érintkező testrészeim kidörzsölődtek, és vérezni kezdtek. Felesleges vérpocsékolás.
Műkönnyeket erőltettem a szemembe, az arcizmaimat pedig olyan egységbe állítottam, amik félelmetes ragadozó helyett ártatlan, rettegő lénynek láttattak. Számítottam a doki együttérzésére, mert nem tűnt túl tapasztaltnak a hozzám hasonló lények kezelését illetően. Úgy viselkedett, mintha egy beteg lennék, akit vizsgálat előtt csitítgatni kell, amíg nem érkezik meg a segéd, vagy a bennfentes szakorvos.
- Jól érzi magát? – komorodott el kedves arca, én pedig lebiggyesztett ajkakkal megráztam a fejemet egyszer, gyorsan.
- Nagyon félek. Nem akarok meghalni – rebegtem olyan halkan, mintha szégyellném, amit érzek.
- Nem fog meghalni. Legalábbis azt hiszem – mondta a doki, és egy lépést tett felém. A kezét már nyújtotta is, hogy végigsimítsa az arcom, de megtorpant a levegőben, amint észrevette az arckifejezésemet. Túl fiatal voltam, hogy álarc mögé rejtsem a táplálék utáni vágyakozást, főleg ha az pár centire függött a szememtől. Lidia visszahúzta a karját, és a másik kezével el is takarta, hogy végre leakasszam róla a tekintetemet. A szemébe néztem, de a műkönnyek már elpárologtak. Nem sikerült. Pedig már majdnem...
Az ajtón, ahol egy perccel ezelőtt Aiden távozott, egy felnyírt tarkójú, szigorú tekintetű, peckes, magas férfi lépett be, akinek már a megjelenése is tiszteletparancsoló volt, hát még mennydörgő basszusa.
- Maga az Josette? – Meglepettnek tűnt, de egy pillanat alatt leradírozta az érzéseket az arcáról. – Jézusom, milyen szarul néz ki!
Rávillantottam kifakult zöld szememet, aminek így egészségtelen neonzöld árnyalata lett. Ez sem győzte meg állítása ellenkezőjéről.
- Hű, de ronda – jegyezte meg, majd túllépve rajtam a doktornőhöz fordult, aki még most is engem bámult, mintha attól tartana, hogy felállok innen és széttépem. – Mikor kezdődik már?
- Nem tudom – vallotta be a nő, mire a parancsnok gúnyosan felhorkantott.
- Mit tudnak maguk? – kérdezte félvállról, majd hanyagul leült az alacsony fehér székre. Közelebb hajolt hozzám, de éppen csak annyira, hogy ha netán csattogtatni kezdenék a fogammal, akkor se érjem el. – Na, lássuk a műsort, szörnyeteg.
Amint ezt kimondta, megéreztem a horizonton felbukkanó napot, a bőröm belebizsergett a felismerésbe. Meg akartam csodálni, csak egyszer újra látni, aminek ekkora hatalma van felettem, de mégis féltem őt, mint istenemet, aki képes visszaszáműzni oda, ahová valójában tartozom – a halálba. Remegés futott végig rajtam, a szemem lecsukódott, és egyik pillanatról a másikra belemerültem a feketeségbe.
Ugyanott ébredtem, mint elsőként, ugyanazokkal a szíjakkal átkötve, és ugyanazt az arcot megpillantva elsőként. Most azonban úgy tűnt, szigorúan megfigyelni, őriznie kellett engem, mert nem kezdett csevegni. Egy halk „Jó reggelt”-et azért elmormogott, de ezen túl hallgatásba burkolódzott. Kis idő elteltével frusztrálóvá vált a csend. A plafonra meredtem és a beázások formáit kezdtem nézegetni. Nem láttam beléjük semmit, csak emlékeztem, hogy kiskoromban ezzel szórakoztam, amikor nem tudtam elaludni. Mostmár csak egy újabb unalmas tevékenységnek bizonyult. A beázások csak beázások maradtak, bármennyire is koncentráltam.
- Mit csinálsz? – zavart meg Aiden, és ő is felfelé pislogott.
- Formákat fejtegetek – közöltem szárazon. Beszélni jobb volt, mint üres tekintettel magam elé bámulni, még akkor is, ha már elszoktam ettől a tevékenységtől, így a hangom természetellenesen csengett, a legkevésbé sem elbűvölően, vagy akár csalogatóan.
- És mire jutottál? – fordította el a fejét, hogy ő is olyan szögben lássa a foltokat, mint én. Ránéztem, és megpróbáltam megfejteni, hogy vajon komolyan beszél-e. Nem láttam jelét annak, hogy szórakozna velem.
- Vérbefagyott hullák. – Feleletem nem evilági, természetellenes hangommal együtt vérfagyasztóan hatott, Aiden azonban csak összevonta a szemöldökét, és hitetlenkedve kérdezte: - Tényleg?
Az égre emeltem a tekintetem, hogy szinte már kiakadtak a szemgolyóim, amiért nem fogta fel, hogy csak ingerelem őt. Vagy csak tudta, hogy ezzel felbosszanthat.
- Nekem az inkább egy nyuszinak tűnik – mutatott az egyik maszatra.
- Nyuszinak? – furcsa volt kimondani ezt a kedves szót, így a tervezett gúnyos élnek is annyi lett.
- Igen. Ott van a kis feje, a hosszú fülei... Az ott a bolyhos farka...
Ismét rámeredtem, de mostmár inkább hitetlenkedve.
- Mi van? – kérdezte, és az arcán tükröződő kifejezés arról árulkodott, hogy tényleg nem érti, miért illetem őt furcsa pillantásokkal. Visszafordítottam a fejemet a plafon felé.
- Miért mentettél meg? – kérdeztem. Ezen már rengeteget tanakodtam, amíg nem szóltunk egymáshoz, de nem tudtam, hogyan térhetnék rá, így kerek-perec rákérdeztem.
- Én? – Idegesen fészkelődni kezdett, a zavartsága leplezetlenül uralta minden vonását. Ha nem hallom meg egyre gyorsabban kalapáló szívét, akkor is tudtam volna, hogy stressz helyzetbe hoztam. – Nem megmentettelek. Csak kísérleti alany vagy, kellenek az információk a vámpírokról, ennyi.
- Honnan ismersz? – ugrottam a másik kérdésre.
- Mondtam már, munkatársak voltunk.
- Nem emlékszem.
- Úgy fest, az átalakuláson átesett egyének olyan sokkot élnek át, ami kitörli a memóriájukban tárolt információ legnagyobb részét. És valamilyen morbid, ám mégis jól működő rendszerben ez tökéletesen passzol a képbe. Hiszen melyik ember lenne képes arra, amit ti műveltek? Annyira undorodna saját magától, az alantas vágyaktól, amiket új teremtményként érez, hogy valószínűleg megölné magát, vagy addig sanyargatná, amíg végkimerülésben el nem pusztul.
Észrevettem, hogy Aiden a vámpírokat a többiekhez képest nem szörnyeknek titulálta, hanem „új teremtménynek”. Feltűnt az is, hogy kerüli a tekintetemet.
Újabb kérdést akartam feltenni, de ekkor a doktornő sétált be a helyiségbe, a kezében pedig defibrillátor tappancsokat szorongatott. Nem a nagy, fémből készült fajtát, hanem a kis öntapadós, modernebb fejlesztést. Szó nélkül a fejemhez sétált, majd egy kis időre eltűnt. Hallottam, hogy szöszmötöl valamit, de fogalmam sem volt, mire készül. Aztán egy tappancs rácuppant a halántékomra, majd egy másik az arcom ellenkező felére. Gombnyomás, a műszer tölteni kezdett. Tudtam, hogy nem lesz semmi bajom, hiszen már így is halott vagyok, és azt is, hogy fájni sem fog, mégis megijedtem. Talán húszévnyi emberi beidegződés tíz évnyi vámpírlét után nem törlődik végleg. Megpróbáltam kinyújtani a kezem Aiden felé, miközben segélykérően a nevét nyöszörögtem, de ez már nem én voltam. Egy másik lény, egy másik... ember.
- Ne érjen hozzá – utasította szigorúan a doki Aident, aztán hallottam, hogy elsüti a defibrillátort. A szemem reflexszerűen összezárult, képek ezrei szállták meg az agyamat, olyan helyekről, olyan emberekről, akiket nem is ismerek. Legalábbis az elmúlt tíz évből. Az utolsó kép, amit láttam, és ami maradandóan a tudatomba vésődött, az Aiden térdeplő alakja volt, kezében egy dobozzal, arcán boldog mosollyal. Amikor kinyitottam a szememet, a doktornő rögtön rám zúdította a kérdéseit.
- Nos, tapasztalt valamit? Érzett esetleg mást, mint előtte?
A tettre kész férfira pillantottam, aki bármelyik pillanatban képes lett volna a kezét nyújtani árammal televezetett testemnek is. Elgondolkodtam egy pillanatra, tanulmányoztam az arcvonásait. Az emlékképben fiatal volt, szinte még kamaszképű. Mostanra valódi férfivá vált, olyanná, akire ránézve az ember bizton tudja, mellette biztonságban élhet. Az emberek életében tíz év hosszú idő.
- Nem, semmit – feleltem végül a dokinak, aki csalódottan cuppantotta le a bőrömről a kis tappancsokat, aztán összepakolta a műszert, és magával cipelte oda, ahonnan előhalászta.
- Nem... fájt? – kérdezte aggódva Aiden, miközben felém hajolt, a keze pedig megtalálta az enyémet, és melegen átkulcsolta.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Nincsenek érző receptoraink.
A tekintetem a kezünkre szegeződött. Én nem tudtam elhúzni az enyémet, de arra gondoltam, ha elég sokáig egy pontot szuggerálok, talán feltűnik neki, és elveszi onnan az övét. A tenyerét zavartan vissza is húzta, és összekulcsolta a mellkasán a karjait.
- Bocsi – hebegte, közben egy kicsit megemelkedett a válla, jelezve, hogy nem tehet róla.
- Aiden – a figyelme megkétszereződött, ahogy kimondtam a nevét. Csak most jöttem rá, hogy ez az első alkalom, hogy nem a testem kényszere alatt, hanem saját akaratomból hagyja el a számat ez a szó. – Tudom, hogy szeretők voltunk. Láttam.
A szemöldöke a magasba szaladt.
- Láttad?
- Igen. Azt hiszem, elektromosság hatására néhány agysejtem felrázódott működésképtelen állapotából, és átadta nekem a tárolt információt. De nem ismételhető meg a procedúra, mert ezzel meg is semmisültek mind.
Aiden arca döbbent ámulatba rendeződött.
- De az előbb Lidiának azt mondtad...
- Nem érdekes. Hazudtam.
- Ó – csalódott. Keserű, magányos és kiábrándult. Hogy préselhető egyetlen „ó”-ba ennyi érzelem? És legfőképpen: mit jelent ez? – Ezek szerint láttál emlékfoszlányokat?
- Képeket tematikus sorrendben.
- Mi volt az utolsó kép.
Most én jöttem zavarba. A körmeimmel kaparászni kezdtem a tenyerem alatti fémágyat, ami csikorogva fogadta az élményt.
- A... lánykérést – a nyelvem csak nehezen állt rá a szóra.
- És utána?
- Ez volt a legutolsó.
- Ó. – Megint egy „ó”. Kezdett bosszantani.
- Mi van? – támadtam neki. Zavart, hogy nem értem, mi bujkál a szavai mögött. A gondolatolvasás fajunk egyik „kiváltsága”, de csak az idősebbek nyerhetik el.
- Sok dolog eltűnt. Azt hiszem... Abban reménykedtem, hogy a te esetedben más lesz.
Végre felfogtam.
- Azért mentettél meg, mert azt gondoltad, hogy én még ugyanaz vagyok, akit elragadtak tőled a vámpírok – segítettem.
- Nos, lehet – látta be. A pillantásába haloványan pislákoló reménysugár szökött. – Lehetséges?
- Nem – feleltem könnyedén. Láttam, ahogy elkomorodik az arca, és szomorúvá válik. Leromboltam minden reményét, minden új esélybe vetett hitét, amit talán tíz éve őrizgetett magának. Nekem elég volt egyetlen szó, hogy tönkretegyem. Mégsem értettem, miért olyan elkeseredett, de nem is érdekelt. Kezdtem éhes lenni, és amíg ezen nem változtattam, csak ez tombolt a gondolataimban. – Akkor most elpusztítasz?
Hitetlenkedve emelte rám szomorú szemeit, amikkel eddig a földet pásztázta. – Dehogy. Én nem tudnám...
- Miért? – kérdeztem komolyan.
Hitetlenkedő tekintete ismét szomorúvá vált.
Egy újonc lépett be az ajtón, ő is jelen volt a foglyul ejtésemnél. Félve pislogott felénk, majd a bátorságát összeszedve Aiden felé fordult.
- El kell vinnem ezt – bökött a fejével rám, majd még hozzátette: - Kivégzési paranccsal.
- A parancs kitől származik? – akarta tudni Aiden, és már ő is a fiú felé fordult teljes testével, szinte védelmezően. Engem akart biztonságban tudni.
- Felsőbb utasítás, önnek pedig most távoznia kell – tért ki a válasz elől az újonc, és a magabiztos hangtól, amit sikerült magára erőltetnie, ő maga is bátrabbnak tűnt.
- És mégis hogyan akarod őt átszállítani? Majd ölbe veszed és áttáncikálsz vele?
A fiú rám pislogott, és meglátva az egyre színtelenebb, halványzöld szememet, ami az éhségtől megtelt haragos tűzzel, nyelt egy nagyot.
- Kordában tartom kereszttel – emelte fel az ócska aranycsodát, amit eddig is a kezében szorongatott, csupán annyira jelentéktelen volt számomra, hogy még csak fel sem tűnt. Ha igazi ezüst kereszt lett volna, már régen zsongna a fejem tőle. Aiden szeme összeszűkült és beharapta az ajkát, hogy visszatartsa a kitörni készülő szavakat. Aztán mégis megszólalt: - Nem kölyök, küldd ide azt, aki a parancsot adta! Akkor majd beszélhetünk.
- De...
- Eredj!
A fiú megtörten, előrecsapott vállakkal kullogott ki az ajtón. Nyilvánvalóan sikertelensége következményeire gondolt, és már előre rettegett tőlük. Aiden ismét a kezem felé nyúlt, de most a csattal kezdett babrálni, ami a szíjamat az ágyhoz szegezte. A jobb kezemnél sietősen kioldotta, majd a könyökömnél, aztán a lábamnál, a másik oldalon pedig villámgyorsan megismételte a sorozatot. Először meg sem mozdultam, nem tudtam mire vélni ezt a balga tettet.
- Gyere, sietnünk kell! – nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Megragadtam a karját, felültem, és pont úgy helyezkedtem el, hogy a csípője a két lábam közt satuba került. A két tenyerem közé szorítottam az arccsontját, de mindezt olyan gyorsasággal, hogy mire észbekapott, már a túszom volt. Vagy inkább a reggelim. – Mit művelsz?
- Ez volt a legnagyobb marhaság, amit tehettél. Megmondtam: nem az vagyok, akinek ismersz.
A tenyereit a hasamnak feszítette és vállból próbált eltolni magától, de én továbbra is erősen kapaszkodtam belé a lábaimmal. A hajába markoltam, majd oldalra rántottam a fejét. Barna, papírvékony bőre alatt tisztán kivehetően rajzolódtak ki az erek, az ütőere csalogatóan vonaglott meg, ahogy a szíve egyre hevesebben pumpálta a vért teste minden pontjába. Belemélyesztettem a fogam, de közben továbbra is kordában tartottam őt, még mielőtt valami meggondolatlanságot csinálhatna. Az ellenállása egyre csökkent, ahogy az ereiben csordogáló vér mennyisége megcsappant. Nehezen vette a levegőt, a szívverése is lelassult, de még most is bízott benne, hogy nem csak egy ragadozó vagyok, hanem az a nő, akibe beleszeretett, és akire még az életét is rábízná.
- Josette – nyögte utolsó leheletével, majd a karjaimba alélt a vérveszteségtől. Elszakadtam a nyakától, és maszatos szájjal, egészségesebb színű szemmel vizslattam az ájult, gyönyörű férfit. Mert gyönyörűnek láttam, és egy pillanatra belesajdult a szívem a tudatba, hogy már soha semmi sem lehet olyan, mint régen. Ő ember, én pedig egy vámpír, akinek szüksége van emberi vérre, hogy ne pusztuljon el. Ha mellette volnék, amikor táplálkoznom kell, őt ölném meg, csak mert így működnek az ösztöneim. Ő egyszer meghalna, én pedig örökké létezni fogok. Nem halok bele az elvesztése fájdalmába. Ez abban a pillanatban elképzelhetetlennek tűnt, de a pillanat tovaszállt, és ismét csak a táplálékot láttam benne, a szépsége szertefoszlott. De uralkodtam magamon, elengedtem őt, leugrottam az ágyról, majd nehézkesen a vállamra kaptam, és menekülőre fogtam. Kilépve az ajtón az ellenkező irányba indultam el, mint nemrég az újonc fiú, és minden izmomat, minden inamat megfeszítve rohanni kezdtem a végtelen hosszúnak tűnő folyosón.

Kreatív Blogger díj