- Tényleg azt hiszed, hogy mindenkinek ennyi esély jár? – kérdeztem tőle, de ő csak némán meredt rám, mintha egy szavamat sem értené.
- Én élni akarok – jelentette ki, amiből világosan kiderült, csak időpocsékolás, ha megpróbálom meggyőzni. Hajthatatlan. Ha kell, egész hátralevő életét – vagy helyesebben halálát – a gyökerekbe kapaszkodva tölti, s ellenáll a fény békességet ígérő melegségének, legyőzi a pokol lángcsóváinak kínját. Makacsabb volt bárkinél, ugyanúgy, mint én. Talán ezért is akadt annyi összetűzetésünk.
- Tudom – bólintottam, s a tekintetem a távolba révedt. A zöld fűszálakat a feléledő orkán ereje táncoltatta meg, a tó víztükre felett hajlongó fűzfa ágai vadul ingtak, meg-megbolygatva a hullámzó tó tükrét. A mindezidáig békésen úszkáló kacsák riadtan kaptak szárnyra, hogy elmeneküljenek a közelgő vihar elől. Az égen sötét felhők gyülekeztek, szemeimet pedig könnyek lepték el. A bennem kongó üresség egyre csak növekedett, és nem tudtam leállítani. – De be kell lépned. Az egyetlen kiút számodra a fény.
- Én nem megyek oda, még élnem kell. Nem igazságos, hogy meghaltam.
Keserűen bólintottam.
- Nem védhetlek meg tovább – ismertem be, miközben úgy éreztem, megszakad a szívem. Évek óta mellette álltam, de elfogyott az erőm, és a sötétség egyre növekedett körülöttünk. A felhők eltakarták a napot, a szél eszeveszetten cibálta az ős régi fűzfa hajlékony ágait.
- Persze. Amikor szükség lenne rád, sosem vagy ott. Már nem is vártam, hogy segíts.
Kegyetlen szavai a szívembe markoltak, szememből kicsordult az első könnycsepp és végigfutott az arcomon.
Évek óta próbáltam rávenni, hogy belépjen a fénybe. Nyitva tartottam számára a kaput, és eltitkoltam a létezését az alvilág elől, de mint minden más, ez sem maradhatott örökké titokban. Számára csak egyetlen jó megoldás létezett, de amit kért, lehetetlen volt. Aki egyszer már meghalt, az nem térhet vissza az élők közé. Hiába igyekeztem neki egy másik lehetőséget nyújtani, elzárkózott előle. És most rátaláltak. A tó tajtékzó víztükre lecsillapodott, hömpölygő, fekete folyadékká vált, ami áttörve a tóparti sziklákon, lassan felénk csordogált. A szél sikítva süvített át rajtunk. Emlékeztem még, milyen volt valaha érezni az arcomon csípős hidegét. Megborzongtam.
- Kérlek – nyújtottam felé a kezemet. – Nincs több esélyed. Vagy velem jössz most, vagy elragad.
Hátralépett, én pedig lassan magam mellé eresztettem a karomat, és vártam.
Amikor elérte őt a fekete víz, ahelyett, hogy átfolyt volna rajta, mint ahogyan a szél is könnyedén átfújt rajtunk, hirtelen béklyóba zárta a bokáját. Ijedten emelte rám hideg, kék szemeit, de én szenvtelen arccal figyeltem. Megtagadott, pedig szerettem őt. Elkárhozik, mert élni akart. Magának köszönhette, én pedig már ahhoz is gyöngének éreztem magam, hogy elszomorodjak.
- Segíts – ezúttal ő nyújtotta felém a karjait, tekintetéből csak úgy sütött a riadalom és a könyörgés. De a sötétség már megkaparintotta. Hátat fordítottam neki, és elsétáltam, soha többé nem néztem vissza. Rémült sikolyát visszhangzotta a kietlen sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése