Író pályázat? Gyerekmese...

Nos, kedveseim! Engedjétek meg, hogy azt feltételezzem, rajtunk kívül is van, aki még olvassa az oldalt. Ha nincs, az sem baj. Attól én még elmondom.
Előzményképpen tudnotok kell, hogy immáron majd' tíz éve írunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy tíz éve folyamatosan olyasmiket alkottunk, amit mai szemmel szívesen mutogatnánk. Nem. De ez a tíz év rengeteg tapasztalathoz segített hozzá bennünket. És igen, írunk, ezért szeretnénk, ha valaki olvasna is minket. Ez nem bűn, csak egy olyan álom, ami szinte megvalósíthatatlannak látszik.
Azt már tudjuk, hogy a kiadók egyáltalán nem könnyítik meg az ember dolgát, Magyarország pedig a legkevésbé alkalmas hely arra, hogy a fiatal művészeket hozzásegítse a sikerhez. Ha valakit felkarolnak, az nem véletlen, és nem is valami mesébe illő csoda. Kapcsolatok. Hallottatok már róla, mind hallottunk már. Persze, akinek kapcsolatai vannak, azok nemes egyszerűséggel letagadják, és saját érdemüknek állítják be a "népszerűségüket". Megtörténhetne, hogyne. De nem vagyunk már gyerekek, és a mesékben sem hiszünk.
Az írópályázatokról is beszéltünk már. Mit várnak? Begyöpösödött társadalomkritikát. Üres, unalmas leírást, amitől az embernek nemhogy ásíthatnékja támad, de még az életkedve is megfakul. Egyetlen vízcsepp hányattatott sorsa a szívekig hatol, a kreativitás azonban kiöl belőlük minden örömöt. Ponyva, mondják. Égetnivaló szemét. Hadd ne értsünk egyet.
Ez a ponyva vett rá, és vesz rá folyamatosan egyre több fiatalt, hogy könyvet vegyen a kezébe. Nem a vízcsepp. Nem Bewizelly Endre. Nem a részletes anatómiai leírásokat tartalmazó tragédia. A "ponyva", a "szemét", amiben új világok születnek, és olyasmi is megtörténhet, ami a mi életünkből hiányzik, ami nélkül furcsán üresnek éreznénk az egészet. Mert néha mindenki el akar menekülni. Nem ütközhetünk mindenhol a valóság korlátaiba.
Az is megesik, hogy egyesek mások sikerén felkapaszkodva jutnak el a célig, és cseppet sem szimpatikus módon, a lehető legfellengzősebb módon magának az írásnak nevezik magukat. Ez nem csak, hogy nagyképű kijelentés, de más írókat is sértő. Mert akkor mi mit csinálunk? Ha ő maga az írás, akkor mi a lábánál kuporogva várjuk a morzsákat? A legnagyobb írók egyike sem mert volna ilyen kijelentéssel előrukkolni, de most már ez is megszületett. Ma már mindent szabad. Bármit mondhatunk, ami eszünkbe jut, és amit nem szégyellünk.
És végül mégis visszaérünk a kiadókhoz. Bizony, örökös probléma. Nemcsak, mert haszonleső rabszolgahajcsárok, és nemcsak, mert az orrunknál fogva vezetnek bennünket. A világ mára ilyen, mostanra fel sem háborít bennünket a tény. De valótlannal kecsegtetnek. Elhitetik velünk, hogy elérkezett a pillanat, amikor végre kitörhetünk. Egy könyv, ami nem elég népszerű, és egy reklámfogás. Ennyi az egész. És amikor már elhisszük, hogy ez lehet valóság, hogy talán mégis maradt még remény, akkor darabokra törik az álmainkat. Végül is mit számít? Már megkapták, amit akartak, most már azt tehetik velünk, amihez csak kedvük támad.
Tehetségesnek érzitek magatokat? Talán azok is vagytok. De az a kiábrándító valóság, hogy nem ezen múlik, és soha nem is múlott.